NAVEGACIÓN

A MAGYAR KÖZÖSSÉG


Regisztráljon honlapunkon, hogy hozzáférjen a tiszteletbeli konzulátus összes szolgáltatásához, valamint tájékoztatást kapjon az andalúziában élő magyaroknak szervezett eseményekről.hungaros

MAGYARORSZÁG: TÖRTÉNELEM


A magyarok több ezer évre visszanyúló eredetét a tudomány a mai napig nem tisztázta, de egy általánosan elfogadott tanulmány szerint a különböző korszakok során feltételezhetően szoros kapcsolatban álltak a magyarok és az Urál lábánál élő finnugor népek, később pedig Közép-Ázsia török népei. A tudományos kutatások visszamenőleg az Uráltól délkeletre, a Volga partjainál elhelyezkedő „magyar őshazához“ történő megérkezésig találtak adatokat. Ezen a területen (Baskíriában) éltek a magyarok az időszámításunk előtti első évezred első felében. Ezer évvel később pedig a Fekete-tengerbe torkolló folyók között elterülő sztyeppéken voltak megtalálhatók. Innen nyugat felé indultak az ázsiai törzsek számos vándorhullámainak egyikével, és átkelve a Kárpátokon 895-896-ban véglegesen letelepedtek a Kárpát-medencében. Az új haza meghódítását jelentő nagy vállalkozás vezetője Árpád (?-910) volt, akit a hét magyar törzs főnöke választott fejedelemnek.
Árpád leszármazottjai rájöttek, hogy az új hazában a túlélés egyetlen módja az európai modell elsajátítása, a letelepedés. Ez elsősorban a keresztény vallás felvételét, és az államszervezet kialakítását jelentette. Árpád dédunokája, Géza († 997) tette meg az első lépéseket efelé. Fia, a később szentté avatott I. István király (997-1038) hűen követte az apja által kidolgozott elveket, és erős, nyugat-európai típusú keresztény államot szervezett a Kárpát-medencében, amely még a király életében olyan erőssé tudott válni, hogy ellenállt a Német-római Birodalom egyeduralmi törekvéseinek.
I. (Szent) István leszármazottjai, az Árpád-házi királyok korát viszonylag kiegyensúlyozott fejlődés jellemezte, amelyet csak a tatár-mongol seregek 1241-es támadása szakított meg. Bár mindössze egy évig tartott, hatalmas károkat okozott, és gyakorlatilag az egész országot újjá kellett építeni. E tragikus esemény kivételével a Szent István által alapított Magyarország jelentős közép-európai hatalomnak számított már az Árpád-házi uralkodók idején - az utolsó Árpád-házi király 1301-ben halt meg - és később is, a gyakorlatilag változatlan határokkal bíró ország felett uralkodó Anjou-dinasztia uralkodása alatt.
I. (Anjou) Károly (1307-1342) sikeresen megerősítette az országot kiváló adózási politikájának, pénzügyi reformjának és a gazdag magyar bányák hatékonyabb kihasználásának köszönhetően. Gazdasági és politikai együttműködés szándékával 1335-ben meghívta a cseh és lengyel királyt az úgy nevezett „visegrádi királytalálkozóra“, és ezzel létrehozta az első közép-európai szövetséget. A fia, (Nagy) Lajos (1342-1382) által vívott háborúk eredményeként az ország déli határai Bulgáriáig értek, az új román hercegségek (Moldávia és Havasalföld) feudális esküt tettek, és Velence átengedte Magyarországnak Dalmáciát. Az első magyar egyetem alapítása (Pécs, 1372) is arról tanúskodik, hogy az ország a korszakban kulturális virágkorát érte.
Lajos király fiú utód nélkül halt meg. A trónkövetelők közül győztesen Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) került ki, elsősorban nemzetközi befolyására alapozva sikeresen véget vetett a a trónharc miatt kirobbanó anarchiának. 1410-ben Zsigmondot a Német-római Birodalom (korabeli nevén a Szent Római Birodalom) császárának választották. Császárként és Magyarország királyaként sokat tett az európai béke visszaállításáért, ugyanakkor tehetetlennek bizonyult az Oszmán Birodalom fenyegető veszélyével szemben, amely az azt követő három század magyar történelmén egyre jelentősebb nyomokat hagyott.
A Balkánt támadó oszmán seregek átkeltek a Márvány-tengeren, és 1354-ben először európai földre léptek. Néhány évtized alatt leigázták a Balkán népeit, és megállíthatatlanul nyomultak előre Európa szíve felé. Hunyadi János (1407-1456) legendás hadvezér győztes hadjárataival egy évszázaddal késleltette az Oszmán Birodalom későbbi európai terjeszkedését. Egész Európa feszülten figyelte az 1456-os Nándorfehérváron (ma Belgrád) vívott csata kimenetelét, és amint győzelmének híre ment, az egész kontinensen hálaadó istentiszteletet tartottak.
Kiemelkedő tehetségű fiát, Hunyadi (Corvin) Mátyást 1458-ban 15 éves korában választották királlyá a rendek. Uralkodása idején az ország legpompásabb korát élte. Erős, központos királyságot hozott létre, mely szilárd jövedelemmel, jól képzett hivatalnoki testülettel és erős, megbízható zsoldos hadsereggel rendelkezett. A népmesékből ismert „Igazságos Mátyás“ Európa egyik legfényűzőbb reneszánsz udvarát tartotta fent a Budán és a Duna-menti, festői szépségű Visegrádon található palotájában. A „Corvinákat“ is őrző könyvtára a korabeli Európa egyik legnagyobb gyűjteményét ölelte fel, udvarában pedig művészek és tudósok dolgoztak. Hódításai (Morávia, Szilézia és Ausztria nagy része) célja egy erős „dunai birodalom“ létrehozása volt, amely képes az Oszmán Birodalom megállítására.
Mátyás 1490-ben törvényes örökös nélkül halt meg. Az őt követő gyengekezű királyok uralkodása alatt az ország meggyengült, és nemzetközi jelentősége csökkent. A feudális anarchia belső háborúi 1514-ben parasztfelkelés kitöréséhez vezettek. Az országot teljes megosztottság és ellentétek jellemezték, amikor az Oszmán Birodalom hatalma csúcsára érve újabb hódító hadjáratra készült Európa ellen, és seregei az ország déli határvidékén állomásoztak.
A rettegett a török támadásra 1526-ban Mohácsnál került sor. A 70-80 ezer katonát számláló gigantikus török hadsereget I. (Nagy) Szulejmán személyesen vezette. Másfél óra küzdelem után az erőfölényben lévő törökök legyőzték a magyar gyalogságot, és ezzel odaveszett az ország vezető rétegének krémje és a magyar király, II. Lajos (1506-1526).
A Mohácsi vereség után az ország 150 éven át három részre szakadt: az ék alakú központi részt a törökök szállták meg, a nyugati és északi részeket a magyar trónt elfoglaló Habsburgok irányították, míg az ország keleti részén létrejött az Erdélyi Fejedelemség.
Szinte folyamatos harcok folytak az ország központi, törökök által megszállt területének felszabadítására. Ez, valamint a törökök kizsákmányolásra alapuló gazdasági rendszere, illetve a magyar népesség nagy részének elhurcolása és rabszolgasorba kényszerítése tragikus következményekkel bírt az ország számára. Mátyás Magyarországa még 4 millió lakost számlált, amely megegyezett a korabeli Anglia népességével. A következő két században Európa népessége megkétszereződött, Magyarországon ugyanakkor a XVII. század végén mindössze 3 millióan éltek.
A nyugati és északi részen élő magyar nemesek a törökök ellen szövetségest keresve I. Habsburg Ferdinánd osztrák főherceget (1503-1564) választották a mohácsi csatában odaveszett király utódjának. Ezután közel négyszáz éven át a Habsburg-dinasztia foglalta el a magyar trónt. A magyaroknak és a Habsburgoknak szüksége volt egymásra a törökkel szembeni küzdelemben. Ennek köszönhetően, bár a király erős dinasztikus érdekeinek megfelelően alakította politikáját, tiszteletben tartotta a magyar alkotmányt, és a magyar urak szinte függetlenül igazgathatták az ország belügyeit.
Az ország keleti részén lévő Erdélyt a törökök nem foglalták el, de jelentős adók fizetésére kötelezték. Az erdélyi fejedelmek belügyeiket viszonylagos önállósággal igazgathatták, azonban külügyeiknél ügyelniük kellett a két nagyhatalom, a Habsburg és az Oszmán Birodalom közötti kényes egyensúly fenntartására. Erdély legkiemelkedőbb fejedelmei, Báthori István, Bethlen Gábor és a Rákócziak a végsőkig küzdöttek az ország újraegyesítéséért, és először a törökök, majd hatalmuk megerősödésével párhuzamosan a Habsburgok kiűzéséért. Míg Európában vallási háborúkat vívtak, a vallási tolerancia szigetének számító Erdélyben 1571-ben az Országgyűlés kihirdette a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius felekezetek szabad vallásgyakorlására vonatkozó törvényt.
A magyarok 150 éven át küzdöttek hazájuk felszabadításáért. Az Oszmán Birodalom azonban továbbra is akkora erőt képviselt, hogy csak európai összefogással lehetett legyőzni. Erre pedig 1686-ban került sor, amikor a Savoyai Jenő herceg vezette Szent Szövetség (a Pápa, a Habsburg Birodalom, Lengyelország és Velence) nemzetközi seregei kiűzték a törököket Magyarország területéről.
A Habsburg császár az ország felszabadított területeit meghódított gyarmatként irányította, ami a magyar nemesek ellenállását, és ennek nyomán összeesküvéseket és lázadásokat váltott ki. Ezek közül a legkiemelkedőbb a II. Rákóczi Ferenc fejedelem (1676-1735) vezette szabadságharc (1703-1711) volt, amely leverése ellenére arra kötelezte a Habsburg uralkodókat, hogy Magyarország királyaiként tartsák tiszteletben a magyar rendek hagyományos jogait.
Az ezt követő században, az általános európai fejlődési modellnek megfelelően az országban a felvilágosodás szellemiségének befolyása volt érzékelhető, valamint a felvilágosult abszolutizmus (Mária Terézia /1740-1780/ és II. József /1780-1790/) központi reformjai, míg a XVIII. század vége és a XIX. század eleje a nemzeti öntudatra ébredés, a reformok és a polgári forradalmak kora volt.
A polgári fejlődésért vívott reformok harca szorosan összefüggött a nemzeti függetlenség által támogatott küzdelemmel, amely nyomán 1848. március 15-én Budapesten kirobbant a forradalom. A kor két legkiemelkedőbb történelmi személyisége Széchenyi István gróf (1791-1860) és Kossuth Lajos (1802-1894) volt. Széchenyi a fejlődést elképzelhetőnek tartotta akár a Habsburg Birodalom keretei között is, és elsősorban a gazdasági fejlődést, valamint az előrehaladást hangsúlyozta. Munkásságával elősegítette a polgárosodás kialakulását, nemcsak nagy horderejű könyvei, szervezői tevékenysége és a magyar nemesség köreiben végzett népszerűsítő erőfeszítései miatt, hanem személyes vagyonának felajánlásával is. Egyebek mellett ő alapította a Magyar Tudományos Akadémiát (1825), kezdeményezte a Duna és Tiszta szabályozását, a gőzhajózáshoz szükséges feltételek és a vasúti közlekedés megteremtését. Ezzel szemben Kossuth fontosabbnak tartotta a nemzeti függetlenséget, és sokkal radikálisabb politikai elveket képviselt. Kiváló szónokként erőt adott a nemzetnek a Pest békés forradalmát követő szabadságharc megvívásához, amikor a Habsburg uralkodó a korábban szentesített forradalmi vívmányokat elárulva katonai csapást mért Magyarországra. I. Ferenc József Habsburg uralkodó (1830-1916) csak az orosz cárral szövetkezve volt képes vérbe fojtani az egy éven át tartó hősies szabadságharcot. 1849. augusztus 13-án a magyar csapatok Világosnál tették le a fegyvert.
A szabadságharc leverését a megtorlás, közigazgatási elnyomás kora követte, majd két évtized közöny. Az 1860-as évek közepén az európai politikai helyzet következtében a Habsburg-dinasztiának sürgetővé vált, hogy rendezze kapcsolatait a leigázott Magyarországgal, amely passzív ellenállásba burkolózott. A politikai tárgyalások során a magyar oldalt a XIX. század harmadik jelentős alakja, Deák Ferenc (1803-1876) képviselte, aki 1867-ben kötötte meg a kiegyezést I. Ferenc József és Magyarország között, kiérdemelve ezzel a „haza bölcse” jelzőt. A kiegyezés eredményeként a Habsburg Birodalom Ausztria és Magyarország dualista államszövetségévé alakult, Osztrák-Magyar Monarchia néven. A király szentesítette az 1848-as Magyarország forradalmi vívmányait, visszaállította az alkotmányosságot, az ország teljes szuverenitásra tett szert a belügyek terén, megalakult a független magyar országgyűlés, és csak a külügy, hadügy, illetve az ezekhez kapcsolódó pénzügyek kezelése maradt az osztrák közigazgatás hatáskörében.
A következő majd' ötven év korábban sosem látott gazdasági és kulturális virágzást hozott magával, amely során Magyarország pezsgő polgári kultúrával bíró, korához képest modern infrastruktúrával rendelkező agrár és ipari országgá vált.
Az első világháború azonban véget vetett a „boldog békeidőknek“, és Magyarország a monarchia részeként vesztesen került ki a küzdelemből. 1918 őszén, a háború miatti válságos körülmények között polgári forradalom tört ki, és kikiáltották a népköztársaságot. Elnöke, az antanttal szimpatizáló Károlyi Mihály (1875-1955) nem volt képes a válságos politikai helyzetet uralni, és a béketárgyalások alakulását sem tudta az ország számára kedvező irányba terelni. Ezért 1919-ben átadta a hatalmat a kommunista Kun Bélának. A kommunisták Magyar Tanácsköztársasága mindössze három hónapos fennállása során még tovább rontotta az ország már eleve tragikus helyzetét. Az antant győztes hatalmai által diktált 1920-as versailles-i (trianoni) békeszerződés következményeként Magyarország elveszítette régi területeinek kétharmadát és népessége felét. Ennek eredményeként az ország ezer éves egyesített gazdasági és kulturális rendszere, valamint kommunikációs hálózata megszűnt. Több, mint 3 millió magyar a már megnövelt területű szomszédos államokban kisebbségi sorba jutott.
A két háború között hatalmon lévő politikai elit, amelyet a konzervatív Horthy Miklós kormányzó (1868-1957) vezetett, tíz év alatt volt képes elvégezni a háború elvesztése és az ország példátlan csonkolása miatt felmerülő feladatokat. Sikeresen megszilárdította az ország helyzetét, nem volt azonban képes sem a társadalmi rend megújítására, sem a fojtogató szociális problémák megoldására. Nem tudott ellenállni a hitleri Németország egyre erősebb terjeszkedésének, és bár nem volt fasiszta, a II. világháborúban Hitler oldalára állt azt remélve, hogy a versailles-i (trianoni) békeszerződés felülvizsgálása után visszaszerezheti az I. világháború után elcsatolt területek egy részét. A kezdettől nácizmus ellenes konzervatív magyar elit megállapodást keresett az antant hatalmaival. A német titkosszolgálat tudomást szerzett arról, hogy Magyarország ki akar lépni a háborúból, és ennek elkerülése végett 1944. március 19-én Németország csapatai megszállták az országot. A megszállók egy szélsőséges, nacionalista magyar bábkormányt juttattak hatalomra. Később megkezdték a magyar zsidók deportálását, és az ország haladó szellemű elitjének üldöztetését. A Vörös Hadsereg előrenyomulásával Magyarország katonai műveletek hadszínterévé vált. Az 1945-ös Jaltai konferencia a romokban álló országot a szovjet érdekterület részének minősítette.
A magyar reményekkel és a szövetséges hatalmak ígéreteivel ellentétben a felszabadított Magyarország nem tudott független, demokratikus állammá válni. A szovjet csapatok az ország területén maradtak. A háború után felállított többpárti demokrácia szovjet hatásra fokozatosan megszűnt, és erővel segítették hatalomra a sztálinista Kommunista Pártot, amely Rákosi Mátyás (1892-1971) vezetésével 1948-ban bevezette a szovjet típusú diktatúrát.
Az illegalitás és a terror miatt 1956. október 23-án forradalom tört ki, amelyet a Szovjetunió fegyveres csapatai bevetésével levert. A véres megtorlás után a Szovjetunió által hatalomra juttatott Kádár János és újraszervezett kommunista pártja a helyzet megszilárdítása érdekében csökkentette az elnyomást. Gazdasági reformjaival növelte az életszínvonalat, fokozatosan lehetővé tette, hogy az állampolgárok külföldre utazhassanak, és felélesztette gazdasági kapcsolatait a Nyugattal. Mindezzel Magyarország némiképp kitűnt az úgy nevezett kelet-európai szocialista országok közül, amelyet az akkoriban jó értelemben használt „Magyarország a legvidámabb barakk“ kifejezés is tükröz.
Az 1980-as évekre a szocialista gazdasági rendszer válsága világszerte nyilvánvalóvá vált. A társadalmi és intellektuális felpezsdülés különösen erős volt a Nyugat felé viszonylag nyitott Magyarországon. Emiatt, amikor az 1989-es világpolitikai események lehetővé tették, hogy Magyarország visszanyerje függetlenségét, a magyar társadalom készen állt a változásokra, és békés úton hajtotta végre a rendszerváltást.
A változásért küzdő és tömegtüntetéseket szervező különböző társadalmi csoportok politikai párttá szerveződtek. 1989. október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján kikiáltották a Magyar Köztársaságot, amely jelképesen fejezte ki a rendszerváltás lényegét: az ország visszanyerte függetlenségét, a központilag irányított tervgazdaságot a piacgazdaság, az állampárti diktatúra rezsimjét a többpárti demokrácia váltotta fel. A szocializmus egypárti rendszere után 1990-ben, negyven év után először szabad választásokat tartottak. A választások után felálló Országgyűlés törvényalkotó munkája során nyugati típusú demokratikus állami intézményrendszert hozott létre, amely alapján az ország ismét független európai jogállamként működhetett. A Parlamentben jelenlevő politikai pártok között megállapodás született az ország legfőbb gazdasági érdekei és külpolitikai céljai tekintetében. Az 1990-es győztes jobbközép pártok kormánya, az 1994-1998 között kormányzó szocialista-liberális koalíció, majd az 1998. májusi választásai után felállított és jelenleg is kormányzó jobbközép polgári koalíció egyaránt fő feladatuknak tekintették és tekintik Magyarország mielőbbi, teljes jogú euroatlanti integrációját, valamint a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolatok fejlesztését, különös tekintettel az ott élő magyar kisebbségek jogainak védelmére az európai szabályokkal összhangban.
Magyarország 1999. március 12. óta tagja a NATO-nak, 2004. május 1-e óta pedig az Európai Uniónak.